A robotpilóta irányít. Kirángatom az anyósülés alól az elsősegély ládát, a mobilomon a központot hívom – nem hallok tárcsahangot. Szakad az eső. A fényszórók ijesztő képet festenek a szemem elé. Lélegzik. Van pulzusa. Vízben térdelek. Vérben térdelek. Ujjaim valami ragacsos, puhát érintenek a férfi hajában – agyszövet.
Vége van.
Tudom, hogy vége van, amikor felkattintom az elemlámpát. Tudom, hogy vége van, amikor hiába várom a pupillareflexet. Tudom, hogy vége van, ahogy látom terjedni a vérfoltot a nedves betonon.
Tudom, hogy vége van. Épp most gázoltam halálra valakit.
A robotpilóta irányít. Elkezdem a kompressziót, mondogatom a magam is mantráját – ne merj meghalni, ne merj meghalni, ne merj meghalni – minden egyes pumpálással több vér távozik a testéből; Befúvás.
A kocsi odacsapta a falnál felállított fémakárminek – miért is ne állították volna ide a fémakármit, hiszen kint van a rohadt nagy behajtani tilos: a fene se látta befelé jövet, szakadó esőben.
Hat éve sem tudtam jobban vezetni, amikor letettem a jogsit és azóta nem vezettem – lehet, hogy nem esőben, éjszaka kellett volna újra kezdeni.
Leülök a holttest mellé – a rendőrséget tárcsázom.
Most öltem meg valakit.

Tapsol. A szemeim előtt fekete foltok táncolnak, ahogy a vakító fényességből a sötétség felé, az érkező felé fordítom a fejemet - aztán úgy döntök, hogy nem érdekel.
Tudom mi történik velem – sokkot kaptam, az agyam pedig blokkol bizonyos dolgokat: nem sírok, nem hiperventillálok, nem pánikolok, nem félek. Egy kicsit megállt most a körhinta.
- Mindkét rohadt lábad eltöröm, ha még egyszer hozzáérsz! - Hangom élesen, korbácsként csendül – valakinek a fia, valakinek az apja, valakinek a férje fekszik itt, ez a... ez f@szszopó pedig... Hamarabb kezdek el vöröset látni ettől, mint hogy elveszi a telefonomat. Kinyomja. Visszaadja. Újratárcsázok.
Közben nézem, ahogy kirabolja a holttestet – és én még azt hittem Cravia biztonságos, de kezd olyan árnyalatokat ölteni, mint a Harlem...
Mindjárt felébredek. Kizárt, hogy ez valóság legyen – kizárt, hogy elütöttem valakit kizárt, hogy megöltem valakit és rohadtul kizárt, hogy a kárhozottak hercegeként keringjen itt valami idióta tökéletes fásultsággal a helyzet felé.
- Nem szeretnélek megbántani, de befognád a pofádat? - Takarom le a telefon mikrofonját, nehogy meghallják, míg ő a donorkártyán vigad – mi az istenért nem csöng ki ez az átkozott?! Tárcsázom Zanet. Nem csöng ki. Nem hiszem el, hogy a felém nyújtott mancshoz tartozó szájból milyen szavak estek ki az imént. Segít eltüntetni a hullát?
- Kihívom a rendőröket, te meg hazamész és MEGKERESED A QRVA GYÓGYSZEREIDET! - Feltápászkodok. Mindenem csupa vér – most már a kapucnis pulcsim is, ahogy beletörlöm a kezem – az agyam beállt egy ütemre: telefonálnom kell. Kijjebb sétálok az autótól – hátha az utcácska elején van térerő. Sokkot kaptam. Szakad az eső.

Még egy srác, aki a saját hormonjainak a rabja – átsuhanó gondolatfoszlány, azt hiszem a szememet is csak félerővel forgatom meg; Abszurd, irreális és hajmeresztő – elütöttem valakit, meghalt valaki, ő pedig az orális fixációmat firtatja – a következő lélegzetvételével pedig már fenyegetőzik.
Oké, vettem, ő itt a helyi BSZB, de miért is engem traktál a kisebbségi komplexusaival?
Kézenfekvő megoldás lenne, hogy próbál kibillenteni – de ahogy erre gondolok és ahogy tudom, hogy sokkos állapotban vagyok, ugyanúgy nem tudok tenni ellene; A saját agyam ellen nem most fogok elkezdeni küzdeni, csak azért, hogy a gyászhuszárt boldoggá tegyem – ellenben ahogy itt áll, fenyegető tartás és a villámok... A legalkalmatlanabb pillanatban jut eszembe egy könyv...
”Az alak körül kékesfehér energianyalábok vibráltak, szikrázva pattogtak le a testéről, hogy azután töltésüket és energiájukat veszítve elhaljanak a gyalogjárda aszfaltjában. A teremtmény szinte teljesen meztelen volt. Csak egy zokni, egy Martens bakancs, egy alsógatya, egy kommandós cicanadrág és egy fekete hentesköpeny volt rajta, ha a fejére húzott sikoly-álarcot nem számítjuk.”
Felröhögök – felszabadultan, keserűen, hisztérikusan: vagy ámokfutásba kezdek mindjárt, vagy katatón állapotba kerülök, de az emberölés után mi az nekem?
- Ha te kibírtad bent valaki ribancaként, nekem is menni fog. - Közlöm vele koncentrált kedvességgel, ameddig a kezemet/telefonomat fogja – rengeteg elfojtással küzdök, elsőéves rezidensként a kórház pont olyan pokol, mint amilyen a középsuli tud lenni, ha nem vagy hajrálány – a civil életemben nem vagyok hajlandó felvenni az alárendelt szerepet.
Nyűgös sóhajjal nyomom a kezébe a kulcsokat, azzal ahogy az anyukák adják meg magukat a neveletlen kölykeik akaratának, hogy ”jól van Benji, megveszem a tűzoltókocsit, csak hagyd abba az üvöltést”, és az utcácska végére sétálok a telefonnal: az utcalámpa fényében szemügyre veszem a toalettemet, eszembe jut, hogy most adtam valakinek oda a terepjáró kulcsait, és az is, hogy egy shotgun van a csomagtartómban. Mondjuk a töltényeket nem ott tartom, de milyen fényt vet ez rám?
Meglátok egy telefonfülkét négyszáz méterrel távolabb – futva teszem meg a távot. Szakad az eső.

A beszédesebbnél is beszédesebb mimikám lehet, vagy a hullarabló egy/a mentalista.
- Úgy nézek én ki, mint aki a te miniatűr pöcsöd miatt aggódik? - Teszem fel csendesen a kérdést, melyre inkább áll a hangosan gondolkozás intézménye, mint tényleges párbeszéd kezdeményezése ezzel a tahóval: volt gyerekszobám, miért is vennék minden szemetet a számba?
Ugyanakkor mindenképpen ennek a szemétnek a számlájára írható (a civilizált viselkedés két lábbal való tiprása, és a világom totális kiforgatása mellett), hogy már-már figyelek rá, már-már ütnivalónak találom...
- Miért izgat úgy a börtönszex? Gyermekkori trauma? Vagy még most is molesztálnak? - Azt hiszem, nem érdekel. Csak bántani akarom, mert vagy ez, vagy elkezdek sikítozni – a helytől, az estétől, a hullától, tőle... de mindenek előtt a rohadt telefonoktól: a realitás világának utolsó, elporladó mérföldköve a térerő tökéletes hiánya – leakasztom a villáról a kagylót, a fülemhez tartom miközben az elvágott zsinór szerteágazó rézkócát arcmagasságba emelem. Már kiakadni sem bírok, csak nézek a bunkó (ügyeletes hős) sofőrre egyetlen kézmozdulatba belesűrítve megannyi kérdést, szitkot és gellert kapott ábrándot – praktikusan szólva mi a tököm van már a nyüves telefonokkal?!
A kagylót megtartom. Megjegyzem a fülke falára filccel felírt, nagyfarkú csődör mobilszámát (fotografikus memória, mikre nem jó, mi?), egy méter zsinórt magam után húzok, mint kislány a csattogós lepkét, és mielőtt beülnék az anyósülésre, ostor gyanánt suhintok vele.
- Előre, Lucifer! - Pontosabban feltérdelek az anyósülésre, mert ahhoz még csak orvosi diploma sem kell, hogy tudjam – vizes pulcsiban lakik a tüdőgyulladás is. A hátsóülésen a sporttáskám, de a fene se nyújtózkodik: hűlt helyemen lopott várostulajdon a hozzá tartozó méternyi zsinórral, én pedig a hátsóülésen vedlek át szárazba és esőkabátba. Aztán felröhögök.
- Hé, mondd azt, hogy: ”Én vagyok a Mélység ura, a Sötétség hercege, az Örök Szenvedés királya! Félelmetes vagyok! Gonosz vagyok! A nevem pedig... Őszibarack.” – Ha kitollászkodtam magam, előre mászok.

Az értelem relatív fogalom – van aki rosszul reagál arra, hogy elütött valakit, kiváltva ezzel, hogy olyan sérülést szenvedjen, amibe majd belehal; Sajnálatos módon nem azonnal – mert abban még az emberi életek mentésére, gyógyításra felesküdött emberek is egyet értenek, hogy a gyors halál a jó halál; Én tehát jól/rosszul reagálok – emberien, sokkot kapva.
A sötétség hercege pedig, mintha mindennapos dolog lenne, mintha nem érintené meg a halál látványa, hogy szinte csettintéssel veszett valaki oda – ez is emberi, minden pszichopata így viselkedik. Ellenben kizökkent, mert az ”úristen, úristen, úristen mit tettem” gondolatok helyére a szívlapáttal csapdosnálak pofán te kretén érzületek kerülnek.
- Tipikus. Erőszak nélkül nem is kapnál puncit. - Sóhajtok fel, magamban persze megkövetem magam – szépen metszett arca van, mint bármelyik tizenhat évesnek, ruhadarabjait előnyösen válogatja, mosolya vonzó. Konklúzió: látens meleg – de még ezzel együtt is érdekelne pszichológiai szempontból, hogy miért hajtja ennyire a szexuál szurka-piszkát (mert hát ő kezdte) – vagy a rosszfiús imázshoz törvényszerűen hozzátartozik a kényszer/tévképzet, hogy ahol csak megjelenik a fiús bájával, állva pisilnek utána a lányok?
- Te már csak tudod, Nostredamus. - Vonok vállat, aztán a kocsiban rá kell jönnöm, hogy igaza van – tényleg hülye vagyok, mert szóba állok vele.
- Én vagyok a hülye? Hallod egyáltalán magadat? A történtekre adott reakciód rohadtul nem normális ám, aranyapám – a haszonlesés egy ijesztő példája vagy, nagyon távol a realitás talajától – pont úgy mint abból a meséből a Kaszás... aki a fent említett szöveget lenyomta a karmai közé került szerencsétlennek. - És mivel nem tudom (nem is érdekel) a nevét, gondolatban már elkereszteltem: #f@szvagyőszibarack.
- Mert ez a törvény? Tudom, te megrekedtél a homály középkorban, de visszakódolom neked: ha életet mentesz, tartoznak neked – ha elveszel egyet, te tartozol. Tudsz követni? Nyilván nem vágyom a börtönt. - Teszem hozzá megadóan, mert hát ki akarná – nem azért, mert félnék, hogy újdonat ismerősöm sorsára jutnék, és macácskája lennék mindenkinek a kaptárban, szimplán a szabadságvesztéstől berzenkedek. 2X3 méteren leélni az életemet... nem, határozottan nem akarom.
A kapucnimat a fejemre húzom, mielőtt kiszállnék a kocsiból – tuti, hogy csak álmodom, ilyen nincs – és megfogom a kezét.
- A törvény nem ismerete, téged sem mentesít a büntetés alól. - Mosolyodok el keserédesen, és ez talán jobban kiveri a biztosítékot: a bűnpártolás, bűnrészesség fogalmát sem ismeri? És nekem mondja, hogy hülye vagyok?
- És van nálad instant ásó, vagy hogy a francba akarod ezt? - Fordulok el a csomagtartótól: talán nem meglepő, hogy csak azon halottak látványát bírom, akiket nem én öltem meg.

- Meg sem szólaltam. - Ingatom halványan a fejemet, és nagyjából ez az a pont, amikor elkezdek aggódni az elmeállapotáért – úgy igazán. Hogy egy seggfej, az nem okoz fennakadást. Hogy pszichopata, azt tudom kezelni. De ezt... Ezt nem. //Olvass már vissza, cseszd meg //
- Az erőszaktevőknél voltaképpen nem is az aktus a lényeg, hanem a hatalom fitogtatása. Megpróbálni elvenni valamit – méltóságot, bátorságot... A titkosszolgálat ezért vetkőzteti meztelenre a hadifoglyokat, és bánik úgy velük mint az állattal. Furcsa, hogy ilyen szarul reagál valaki arra, hogy meztelen. - Hogy neki magyarázok-e, vagy csak hangosan gondolkozom, szerintem rohadtul mindegy már – azt nagyjából meg tudnám határozni, hogy ezeket az ismereteket miért most dobta felszínre az agyam.
Neki vajon miért van szüksége arra, hogy fitogtassa a vélt vagy valós hatalmát? Miért kell a környezet visszacsatolása? És ha már itt tartunk – miért segít?
Ellentmondásos az egész lénye – igen, ha kinyitja a bársony baritonjának a gyönyörű pofácskáját, zsigeri szinten dolgozik bennem a kényszer, hogy belenyúljak a kormányba, és oszlopnak vezessem a fémkasztnit: ha a fonákjáról nézzük, akkor biztos kézzel csalt ki magával a katatónia felé vezető irányból... Nem tanúsít empátiát (szerintem ha ütnék sem lenne lépes rá), hogy a vegetatív idegrendszer az „önsajnálat” berkeivel kacérkodjon – de nem annyira lelketlen (nem, a fenéket nem), hogy őrjöngésig hergeljen.
Azt kívánom bár lenne inkább bökő nála – a megmutatkozó intelligenciaszint olyasféle magasságokat sejtet... de hiszen ismerjük mind a mondást: egy ponton túl, már a szörnyek élnek.
- Nem rokon, nem sírsz, nem ráz meg – oké, értem. Azt viszont nem, hogy miért nem merült fel benned egyáltalán, hogy valamiféle hivatalos szervet értesíts: mert nem gondolom, hogy működő telefonhálózat mellett más lett volna az attitűd. Konkrétan felajánlottad, hogy segítesz eltüntetni, cserébe holmi rejtélyes szívességért... Nem mondom, hogy rossz, de nem értem ezt a... törvényenkívüliséget. - Hajh. Tessék, megtörtént a baj – érdeklődök az agya iránt. Noha nem a lélektan a választott szakterületem, annyira kirívó, annyira... ide nem illő, hogy vágyom érteni. Ebbe az eszelős éjszakába már igazán beleillik, nem?
Már meg sem lepődök a költői kérdesen.
- De ez nem homok kisfiam, hanem föld, amit az esővíz legfeljebb harminc centi mélyen áztatott fel, egyébként... legalább öt hónapja nincs mozgatva, mióta a nyamvadt kukoricát vetették. - Minimum egy, de a legjobb lenne másfél méter mélyre leásni: csináljuk kézzel, persze, reggel meg jön a tulaj, hoz egy kis kávét... Persze nem én vagyok a setétség vagánya, csak a tévében látottak alapján tudok okoskodni: gyorsan kellene ezzel végezni, hm?
Erőt veszek magamon – a hátsóülésen hagyott tatyóból kihúzom a sztetoszkópomat: a sírásósditól meg az orvosi műhibák és élvetemetések emlékei ugrottak be. Hiába tudom, hogy halott – muszáj ezt.